2001. június havában ismerkedtem meg Attilával. Mindketten éreztük, hogy az életünk innentől kezdve összeforrt. 2002-ben összeköltöztünk a nagypapám házába egyrészt azért, hogy a papa ne legyen egyedül, másrészt meg akartuk próbálni, hogy tudunk –e együtt élni. A próba jól sikerült és még a papával is jól kijöttünk. Összeházasodtunk, és megszületett kislányunk. 2005 októberében nagypapám agyvérzést kapott és lebénult. Mi hazahoztuk a kórházból és ápoltuk, gondoztuk. Később megszületett második gyermekünk.
Találtunk egy telket Gyöngyösön, és mivel nem volt megtakarításunk, hitelt vettünk fel, és megvásároltuk. Elkezdtük az építkezést, amelyhez az önerő mellett ismét fel kellett vennünk még 7 milliós hitelt. A férjem munka mellett az építkezést irányította, illetve ő maga végezte a munkálatok nagy részét. 2008 novemberében tudtunk beköltözni az új házba. Szépen éltünk itt, és nagyon boldogok voltunk. A gazdasági válság illetve a svájci frankos „mizéria” megnehezítette az életünket, éppen párom a munkája mellett vállalkozásba kezdett, hogy a megemelkedett hiteltörlesztést fizetni tudjuk.
Egyik éjszaka nagyon rosszul érezte magát, s bevittem sürgősségi ellátásra, ahol megállapították, hogy szívinfarktust kapott. Másfél hét után úgy tűnt, minden rendben van, és jöhet haza, amikor is folyamatos szívritmus zavarok léptek fel. Mindezeket már nem tudták uralni az orvosok.. Szívtranszplantációra lett volna szüksége. Egy hónapig volt a keringéstámogató gépen, mellékhatásként agyvérzést kapott, amely miatt lebénult a bal oldala. Ezért sürgősen le kellett venni a keringéstámogató eszközről. Ez is sikerült, pedig nem tudták előre megmondani, hogy mi lesz a műtét vége. Napról napra jobban lett, végezte a gyógytornász feladatait, de nem sikerült a lélegeztető gépről lekerülnie. A rehabilitáció miatt visszavitték a Honvéd kórházba, ahol az átszállítás alatt összeomlott ismét a keringése, s innen már nem volt visszaút. Sajnos további egy hónapnyi küzdés után Attila 2015. május 5-én, 42 évesen meghalt.
Mi (én és az anyukája) minden nap mentünk hozzá látogatni. Szegény gyermekeink sajnos minden nap vagy a keresztanyukájuknál vagy itthon a másik nagymama felügyeletével voltak. Az apukájukat nem látogathatták meg, mert folyamatosan az intenzív osztályon volt. Tehát 3 hónapnyi folyamatos küzdés mind Attila mind a család részéről semmivé lett. Elvesztettünk egy igazi apát, férjet, egy szuper embert, aki mindig segíteni akart és tudott is másokon. Az egész életét a folytonos tevékenykedés, az örök segítőkészség és a vidámság jellemezte, nagyon szeretett élni, s a legfontosabb számára mindig is a családja volt. Leírhatatlan fájdalmon mentek keresztül a gyerekek és én is.
Teljesen összeomlottunk. A kórházi időszak és a temetés felemésztette a család megtakarításait. Összeomlott az addigi boldog életünk. Amiben hittünk, hogy mindent meg tudunk oldani, „csak küzdeni kell és hinni abban amit csinálunk és nem feladni”, az most a semmivé lett.
Miben szenvednek leginkább hiányt, és mi jelentené a kiutat?
Mindezek után további trauma ért amikor mindazok ellenére, hogy mi anno a hitelfelvételnél kértük, mindkét hitelhez a hitelfedezeti biztosítékot, és szentül meg voltunk győződve, hogy nekünk van ilyen – szembesítettek azzal a ténnyel, hogy nekünk mégsincs ilyen biztosításunk. Mivel mi tényleg úgy igényeltük 7 évvel ezelőtt a hitelt, hogy kértük ezt a biztosítást, így nem is volt más biztosításunk. Ezért most az egész hitelt nekem egyedül kell visszafizetnem.
Kérem segítsenek, hogy ne kelljen eladni azt a házat, amelyben a férjem megannyi kétkezi munkája benne van, illetve a gyerekeknek is egy újabb trauma lenne, hogy a biztonságot adó otthonuktól, barátaiktól is el kell szakadniuk.